A napok, hetek során ilyen, olyan órákon is van lehetőségen részt venni. Az órák minősége nem csak az oktatótól függ, hanem elsősorban attól, hogy én milyen fizikai és mentális állapotban vagyok.Van, volt olyan óra, amikor azt éreztem, hogy fizikailag a kimerültség határán állok, mégis tudtam koncentrálni és "ott" lenni az órán. Ezek az órák nehezek - fizikailag, ám egy idő után átbillen a tudat egy olyan állapotba, amikor a fájdalom már nem is fájdalom, a kimerültség már nem is kimerültség, hanem valamilyen megváltozott tudatállapot. Az agyba a fájdalom, a feszültség már nem tisztán fájdalomként jut el, hanem csak van, mint egy olyan tényező, amit tudomásul sem kell venni, ami eleve le van győzve, az által, hogy ott vagyok és csinálom a pózokat.
Aztán van az az óra, amikor a fizikai test ugyan jelen van, de a lelkem, a szívem még sem vesz részt teljesen a feladatban. Ezek a rosszabbak. Ilyen óra eddig egy volt, de csak csináltam, amit mondtak, közben pedig nem tudtam arra figyelni, amit csinálok, mert nem volt ott a lényeg. Érdekes volt mindenesetre, hogy végigcsinálja az ember, bele is ad mindent, ugyanúgy nyúlnak, feszülnek az izmok, az ízületek, ugyanúgy izzadok, tehát a test reagál minden kis ingerre, de az agy, a lélek nem. Ez egy üres óra. Csak egy pipa a 60-ból.
Jobban szeretem azokat az órákat - és gondolom ez is az ideális - amikor testileg és lelkileg is jelen vagyok. Bele tudok lazulni, de bele is tudok feszülni egy egy pózba. Tudom értékelni az elért tartást, az elért nyújtást, örül a kisszívem, ha meglátom a fejem felett a lábam, sarkam. Az ilyen órák fárasztóak fizikailag, de lelkileg annyi pluszt adnak, hogy ez mindent megér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése