Kétféle érzés van bennem. Az egyik a büszkeség, hogy idáig eljutottam és úgy jutottam el ide, hogy egyáltalán nem is éreztem nehéznek. Nem mondom, hogy nem kihívás, mert az, de nem is olyan borzasztó, mint ahogy az elképzeltem. A másik érzés pedig a szomorúság, hogy vége.
Mi fog változni a 60 nap után. Azon kívül, hogy ez mindenképpen egyfajta tisztelettel jár, úgy kívülről, mint belülről azt hiszem csak annyi lesz, hogy nem lesz "kötelező" elmenni minden nap az órákra és heti egy-egy alkalmat ki lehet majd hagyni. De ugyanúgy el fogok járni minden nap, talán egy-két olyan alkalom lesz, amikor kissé macerásabb összeszervezni hogy elmenjek, hogy megengedem magamnak a lazítást.
Sokat, nagyon sokat fejlődött a koncentráció készségem, sokkal tudatosabban tudok odafigyelni egy egy gyakorlatra. Észreveszem a hibákat és azokat - úgy ahogy - tudom javítani is.
Ez persze még koránt sem jelenti azt hogy minden tökéletes lenne. De aki ismert előtte, aki tudja, hogy honnan indultam, hogy mennyire nem voltam hajlékony és flexibilis, az biztosan észreveszi és megerősít abban, hogy igen csak sokat haladtam előre.
Ez azért is jó, mert ha ezt tudom - és tudom - így folytatni tovább, akkor jövő tavaszra már egész szépek lehetnek az ászánáim.
Örülök és hálás vagyok a lehetőségért hogy ebben részt vehettem és sok pozitív energiát kaptam, amivel igen is megnőtt az önbecsülésem, az önmagamba vett hitem is, hogy ezt végigcsinálom és jól végigcsinálom.
Arról nem is beszélve, hogy az oktatók is más szemmel néznek ránk. A kitartás és a kemény munka mindenképpen tiszteletet érdemel és érezhetően ezt már meg is kapjuk.
Namaste
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése