57. napon

A 60 napos kihívásból már alig van hátra. Mindössze 3 nap. A maival együtt. Ma délután megyek, tehát még 3 nap.

A hétvégén volt a jógastúdiónk születésnapja. Erre az ünnepi alkalomra előrehozták a lányok a 30 és a 60 napos kihívás résztvevőinek díjazását. Nem is tudtam, hogy ilyen is lesz. Mindenesetre nagyon jól esett. Kaptunk oklevelet. Még nem döntöttel el hogy hova tegyem ki :-) És kaptam egy ajándék pólót is, mivel nem hiányoztam, nem pótoltam egyetlen napot sem.
Vasárnapra, a szülinapra ünneplőbe öltöztettem a lelkemet és valamilyen különös izgatottsággal készültem az órára. Persze mondanom sem kell teljesen tele volt a terem, sőt jó pár ember már be sem fért. Egy kicsit ijesztően hatott rám ez a teltház, de csak az elején, mert aztán nagyon jól sikerült az óra. Az áramló energiákat nem zavarta a sok ember, sőt. Egyetlen aprócska zavaró tényező volt, hogy kissé szűkösen fértünk el, itt-ott összeértek a karjaink, lábaink.

Óra után volt az ünneplés, torta, gyertya, bemutató satöbbi...
... és tudtam beszélgetni Mártival, aki most jött haza Los Angelesből a Teacher Training-ről. Iszonyú lelkes beszámolót tartott, mindamellett hogy kihangsúlyozta, hogy az a 9 hét elsősorban önmaga legyőzéséről szólt és nem csak fizikai, hanem mentális szinten is. Tanulságos és érdekes dolgokat hallottam. De nem hogy elrettentett volna, csak még inkább megerősített az elhatározásban, hogy tavasszal végigcsinálom én is!
Sokszor "ébredek" rá arra, óra közben, vagy előtte, utána, hogy lélekben már ott vagyok 430 emberrel együtt Bikram tanárképző kiképzésén. Sokszor érzem, látom magam ott, ott izzadok, ott nyújtok, ott koncentrálok. Azt mondják, hogy ez jó - ha elképzeled magad többféle érzékszerveddel is átéled hogy ott vagy, akkor az be is következik - Vonzás törvénye!

Visszatérve (megint csak) a mostani 60 naphoz: Szóval a vasárnapi óra nagyon jó volt. De ugyanezt tudom elmondani a pénteki és a szombati óráról is. Nagyon élveztem, nagyon jól ment. Viszont sajnos a hétfő reggeli óra egyszerűen "langyos" volt. És itt nem a hőmérsékletre gondolok, hanem saját magamra. Rosszul aludtam egy kisebb ujjsérülés miatt, állandóan felébredtem hogy fáj az ajtóhoz csukott ujjam, ami persze mostanra már lila és fekete színekben játszik. Nagyon fáradtnak, kimerültnek éreztem magam. És nagyon hálás vagyok Adrinak azért, hogy ezt észrevette és nem piszkált, nem javított az órán, csak hagyta, hogy csináljam az ászánákat, ahogy tudom. Jól esett hogy észrevette, hogy a 60-ik naphoz közelítve bizony vannak rosszabb napok, amikor nem azzal segít hogy javítgatja a tartást, hanem azzal, hogy hagy megbirkózni saját magammal. Köszönöm.

Bízom benne, sőt tudom, hogy a ma délutáni óra megint olyan lesz,  mint a hétvégi, vagy az az előtti órák és tudok majd koncentrálni, figyelni. Kérem is a segítőimtől és én is megteszem amit csak lehet!

Köszönöm, hogy átélhetem ezt az egész élményt! Mert számomra hatalmas élmény ez az egész, a 60 nap, az testemben és a lelkemben lezajló változások, alakulások. Az emberek szemében látható elismerés és a saját lelkemben átélt büszkeség és elismerés a saját teljesítményem, akaraterőm, kitartásom előtt. Leírhatatlanul jó érzés. Testileg, lelkileg megváltoztatott!

Namaste

Az utolsó hét

Hát elkezdődött az utolsó hét is. Már csak 6 nap van a 60 napos kihívásból.
Kétféle érzés van bennem. Az egyik a büszkeség, hogy idáig eljutottam és úgy jutottam el ide, hogy egyáltalán nem is éreztem nehéznek. Nem mondom, hogy nem kihívás, mert az, de nem is olyan borzasztó, mint ahogy az elképzeltem. A másik érzés pedig a szomorúság, hogy vége.

Mi fog változni a 60 nap után. Azon kívül, hogy ez mindenképpen egyfajta tisztelettel jár, úgy kívülről, mint belülről azt hiszem csak annyi lesz, hogy nem lesz "kötelező" elmenni minden nap az órákra és heti egy-egy alkalmat ki lehet majd hagyni. De ugyanúgy el fogok járni minden nap, talán egy-két olyan alkalom lesz, amikor kissé macerásabb összeszervezni hogy elmenjek, hogy megengedem magamnak a lazítást. 

Így a 60 nap vége felé azért mindenképpen el kell mondani, hogy szerintem rengeteget fejlődtem minden egyes pózban. Sokkal hajlékonyabbak a ízületeim, sokkal könnyebben elérem az ideálishoz közeli testtartásokat, sokkal könnyebben bele tudok menni, sokkal könnyebben ki tudom tartani és talán sokkal szebben, pontosabban is tudom végrehajtani a feladatokat.
Sokat, nagyon sokat fejlődött a koncentráció készségem, sokkal tudatosabban tudok odafigyelni egy egy gyakorlatra. Észreveszem a hibákat és azokat - úgy ahogy - tudom javítani is.
Ez persze még koránt sem jelenti azt hogy minden tökéletes lenne. De aki ismert előtte, aki tudja, hogy honnan indultam, hogy mennyire nem voltam hajlékony és flexibilis, az biztosan észreveszi és megerősít abban, hogy igen csak sokat haladtam előre.
Ez azért is jó, mert ha ezt tudom - és tudom - így folytatni tovább, akkor jövő tavaszra már egész szépek lehetnek az ászánáim.

Örülök és hálás vagyok a lehetőségért hogy ebben részt vehettem és sok pozitív energiát kaptam, amivel igen is megnőtt az önbecsülésem, az önmagamba vett hitem is, hogy ezt végigcsinálom és jól végigcsinálom.

Sok eddig csak ismerős arc vált "baráttá", társsá a napok, hetek alatt. A közös élmények, küzdelmek értékes kapcsolatokat alakítottak, alakítanak ki.Szóval a testi lelki előnyök mellé még egy kis plusz.
Arról nem is beszélve, hogy az oktatók is más szemmel néznek ránk. A kitartás és a kemény munka mindenképpen tiszteletet érdemel és érezhetően ezt már meg is kapjuk.

Namaste

50. napon

Elérkezett az 50-ik nap is. Már csak 10 nap és elértem a célhoz. Ez már a célegyenes.
..és nem tűnik nagyon nehéznek, vagy rettenetesen messzinek a célszalag átszakítása. Sőt egyre jobban élvezem. Egyre jobban bírom az órákat. (csak el ne szóljam magam, most lekopogom ...) Jó érzés ennyire közel lenni a célhoz, jó érzés, hogy viszonylag, könnyen megcsináltam eddig. Stabilitást érzek ebben az egészben, hiszen egyetlen pillanatra sem inogtam meg, egyetlen pillanatra sem szállt el hitem, abban, hogy meg tudom csinálni.

Többen kérdezték a héten tőlem, hogy és érzek-e valamilyen változást? Igen, hát hogyne, csak nagyon nehéz szavakkal leírni azt, hogy a testem átalakult, eltűntek (ne jó nem teljesen) a zsírpárnák, feszesebb lett a combom, a fenekem, látszik a tükörben hogy van hasizmom. Le tudok hajolni nyújtott lábbal és nem fáj tőle a derekam. Érzem hogy vannak izmaim, de nem izomláz-szerűen, tehát nem fájdalmat érzek, hanem csak izomtudatot. Érzem, hogy az ízületek, térd, boka, váll, csípő sokkal lazább, nem merevedik be, nem gémberedik el. A bőröm a sok izzadás miatt simább és nem szárad ki.
És egyébként valahogy mindent sokkal nyugodtabban élek meg, nem idegesítenek apró dolgok, nem vagyok feszült, nem aggódok semmi miatt. Tudom, hogy a napi 90 perc levezet minden feszültséget és elvisz minden rossz gondolatot. Éppen ezért a jógát nem csak testgyakorlásként, hanem "nyitott szemű" meditációként is megélem minden egyes alkalommal. És bár erre igyekszem tudatosan koncentrálni is az órák előtt - ez általában nem sikerül tudatosan - de minden egyes órán végül is valamilyen szinten meditálok is, azzal, hogy belelazulok a testtartásba, hogy csak magamra figyelek, hogy kizárom a külvilágot és ez egy fajta meditáció. Ha nem is az az egy helyben ülök és egyenletesen lélegzem típusú, de mindenképpen meditáció.

A maradék 10 napban megpróbálok erre összpontosítani jobban. Az izom és ízületek nyújtása szerintem most elérte a határait, ez nem lesz jobb ebben a 60 napban. Majd utána talán. De az elmélyülés, a belelazulás egy egy hajlításba, emelésbe lehet hogy többet tud segíteni.

Namaste

45. nap

A ma reggeli órával megcsináltam, megcsináltuk a 60 3/4-ét.

Nem mondom, hogy könnyű felkelni hajnalban, hogy 1/2 7-re odaérjek az órára, de tulajdonképpen teljesen egyértelmű, hogy megyek órára, eszembe sem jut, hogy esetleg ne menjek.

Nem fájnak az izmaim, nem fájnak az ízületeim. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a fejlődés egy kicsit lelassult, már nem érzem minden alkalommal, hogy centiket nyúlnék, vagy centikkel magasabbra tudnám emelni a lábam, vagy könnyebben ki tudnám nyújtani egyes pózokban. Olyan mintha egy kissé be lenne merevedve mindenem, de nem fáj, vagy nem érzem, amikor belemegyek a pózba, csak amikor még egy kicsit akarom nyújtani, akkor nem megy már tovább. Lehet hogy elértem jelen határaimat, vagy csak a határok beszűkülnek egy kicsit a fáradtságtól. Mert igazán nem érzem fáradtnak magam, vagy a testemet, de azért valljuk be hogy mégis csak egy extrém terhelést kap most. Kíváncsi vagyok arra, hogy a 60 nap után egy-két nap pihenés után, mit tudok majd az órán elérni. (Akik már csináltak ilyen kihívást, azok szerint akkor szárnyalni fogunk :-)) )

Nem tudom másoknál ez hogy van, de a pszichés fáradtságot sem érzem olyan komoly gondnak, vagy csak mivel nekem nagyon konkrét célom van ezzel ezért nem is fordul meg a fejemben, hogy ezt akár fel is lehetne adni, vagy nem kérdőjeleződik meg bennem, hogy minek is csinálom - mert hogy én tudom hogy miért csinálom!
Sokszor elképzelem, sőt látom magam a Teacher Training-en, 400 emberrel együtt, egy teremben, a nagy melegben jógázni. Ez a cél! Ott leszek tavasszal és végig is fogom csinálni.

Namaste

6. hét vége

Ma letelt a 6. hét is a kihívásból. :-))

Az egyik legnagyobb és talán az egyik legfontosabb tapasztalat - sok minden más mellett - hogy bármilyen nehezen is induljak el otthonról, bármennyire is ne egyen kedvem a reggeli órához, érezzem az összes izmomat merevnek és fásultnak, amikor belemegyek az első pózba, az Arha Chandrasana és a Pada Hastasana (Félhold és Gólyaállás) pózba egyszerűen egy csapásra elmúlik minden feszültség, fásultság, minden elmúlik, minden negatív érzés, minden feszültség elpárolog. Attól a pillanattól kezdve csak ott vagyok, és csak arra figyelek, hogy az aszanakat kitartsam, megtartsam. Aztán perszer vannak pillanatok, amikor nehéz egy egy testhelyzet, de az óra vége kárpótol mindenért.

Jóga Lujzi is volt Bikramon. Alkotott egy "új" fogalmat - Sportjóga. Ez tetszik. Igen, ez nem az a fajta könnyed átmozgatás és meditálás, mint amit a jóga szó ma jelent az emberek többségének. Ez egy komoly testedzés, annak minden velejárójával. Izomlázzal, túledzettséggel, fájdalmakkal. És mint minden "versenysport" ennek is meg vannak a nehézségei. De ennek van egy komoly előnyei is. Nem csak "fárasztja" az izmokat és ízületeket, hanem fel is tud tölteni, el is tud lazítani és komoly energiákat mozgat meg a testben és lélekben.

A 42 nap után szinte teljesen átalakított a testemet a mozgás. És nem a fogyásra gondolok. Bár fogytam jó pár kilót, mégsem ezt érzem a legfontosabb változásnak. Egyszerűen valahogy átrendeződött az összes izmom, feszesebb és mégis lazább lett minden izomcsoport és minden ízület. A tükörben is jól látható a változás, a kirajzolódott izmok. Jó látni látni. Élvezem.
Mint ahogyan élvezem nagyon hogy élvezem az órákat már 42 napja. És kimondottan élvezem kimondani hogy a negyvenkettedik napnál járunk. És élvezem azt is, hogy szeretem ezt csinálni, önmagáért, önmagamért. Élvezem, hogy napról napra van egy kis fejlődés, élvezem, hogy ki tudom nyújtani a lábam, hogy elérem a sarka, hogy a fejem felett látom a sarkam. Mert tudom, hogy ezt én értem el. Kemény munkával és kemény elhatározással. Szilárd eltökéltséggel és komoly akaraterővel, és sok-sok gyakorlással.

Június 8

Már visszafelé számolunk. 22 van még. 1 nap + 3 hét.
El sem tudom most képzelni, hogy ha letelik a 60 nap akkor nem fogok menni minden nap órára. Pedig biztosan nem fogok - mert tudom hogy szükségem van, lesz pihenésre. Fizikailag és mentálisan is! De az is biztos hogy hiányozni fog.

A tegnapi és a ma reggeli óra is nagyon szuper volt. Nem volt sem túlon túl nehéz, sem könnyű. Az a pont jó. 39-40 fok, jó sok izzadás, koncentráció, egy kis erőlködés egy kis belelazulással, és fejlődéssel.

Minden órán van legalább egy olyan póz, amiben azt érzem hogy haladtam megint egy két centit - persze mindig van olyan is amiben nem, vagy visszafelé haladást érzek. De összességében ezek az egy-egy pózok, amikben egyértelmű az adott napon a fejlődés, nagyon jó érzéssel töltenek fel. Főleg, ha nem csak én érzem ezt, hanem az oktató is megdicsér. (Tegnap a Sasangasana - Nyúlpózban kaptam dicséretet Adritól - ilyen még nem volt, ezt az aszanamat még soha nem értékelték -igaz negatívan sem.) Sőt az óra végén is kaptam egy-két jó szót, hogy ügyes voltam. Úgy éreztem magam mint egy kisgyerek, akit megdicsért a tanítónéni, mert szépen csinált valami feladatot és ezzel most napokra megvan a következő feladatokhoz a motiváció. Ebből is látszik, hogy mennyire kell a pozitív visszajelzés, a dicséret vagy egyszerűen csak az hogy tudjuk odafigyelnek ránk - személyesen is. És ez Adrira abszolút igaz - Ő mindig odafigyel ránk, javít, értékel és érdeklődik irántunk. Köztünk van és segít. Köszönöm neki.

Namaste

Ilyen óra, olyan óra - tapasztalatok

A napok, hetek során ilyen, olyan órákon is van lehetőségen részt venni. Az órák minősége nem csak az oktatótól függ, hanem elsősorban attól, hogy én milyen fizikai és mentális állapotban vagyok.
Van, volt olyan óra, amikor azt éreztem, hogy fizikailag a kimerültség határán állok, mégis tudtam koncentrálni és "ott" lenni az órán. Ezek az órák nehezek - fizikailag, ám egy idő után átbillen a tudat egy olyan állapotba, amikor a fájdalom már nem is fájdalom, a kimerültség már nem is kimerültség, hanem valamilyen megváltozott tudatállapot. Az agyba a fájdalom, a feszültség már nem tisztán fájdalomként jut el, hanem csak van, mint egy olyan tényező, amit tudomásul sem kell venni, ami eleve le van győzve, az által, hogy ott vagyok és csinálom a pózokat.

Aztán van az az óra, amikor a fizikai test ugyan jelen van, de a lelkem, a szívem még sem vesz részt teljesen a feladatban. Ezek a rosszabbak. Ilyen óra eddig egy volt, de csak csináltam, amit mondtak, közben pedig nem tudtam arra figyelni, amit csinálok, mert nem volt ott a lényeg. Érdekes volt mindenesetre, hogy végigcsinálja az ember, bele is ad mindent, ugyanúgy nyúlnak, feszülnek az izmok, az ízületek, ugyanúgy izzadok, tehát a test reagál minden kis ingerre, de az agy, a lélek nem. Ez egy üres óra. Csak egy pipa a 60-ból.
Jobban szeretem azokat az órákat - és gondolom ez is az ideális - amikor testileg és lelkileg is jelen vagyok. Bele tudok lazulni, de bele is tudok feszülni egy egy pózba. Tudom értékelni az elért tartást, az elért nyújtást, örül a kisszívem, ha meglátom a fejem felett a lábam, sarkam. Az ilyen órák fárasztóak fizikailag, de lelkileg annyi pluszt adnak, hogy ez mindent megér.

A 60 naposak közül úgy látom sokan igen csak kezdenek fáradni és a kimerültség nyilvánvaló jelei mutatkoznak. A panaszok: itt fáj, ott fáj, itt görcsöl, ott görcsöl. De a kitartás tiszteletreméltó. Most már senkinek sem fordul meg a fejében, hogy fel lehet adni. Ezek eldöntött tények. EZT VÉGIG CSINÁLJUK!

Túl a félidőn

A tegnapi napon elértük a 60 napos kihívás félidejéhez, azaz a 30 naphoz. Sokan most csatlakoznak majd a kihíváshoz és csak a 30 napot csinálják végig. Mi pedig már egy kihívást teljesítettünk és most jön a következő.
Most már bevallhatom, hogy amikor elkezdtem május 2-án a 60 napot, akkor magamban minimum célként a 30 nap teljesítését tűztem ki. Ha törik, ha szakad, a 30 napot akkor is végig kell csinálnom!

És meg is csináltam.

A tegnapi óra végén elsírtam magam! Olyan erős energiák szabadultak fel bennem attól a tudattól hogy az alap célt elértem, hogy csak feküdtem ott és sírtam, folytak a könnyeim, melyek összemosódtak az izzadsággal,ami patakokban folyt rólam.

Szuper érzés volt! Képes vagyok, képes voltam erre is! Igen, igen, igen..... és képes vagyok a következő 30-ra is.
(Mert hát azért bevallható érzés, hogy az ember bármilyen elszánt is, és bármilyen biztos is abban, hogy meg tud csinálni egy ilyen fizikai, mentális és pszichés terhelést, azért ott bujkál, ott ólálkodik a kisördög, a kétség. Amit persze gyorsan el kell hessegetni :-))) És büszkeséggel, egy bizonyos fokú önmagasztalással tölt el a tudat, hogy van, volt és lesz akaraterőm ahhoz, hogy a mindennapi élet kihívásai mellett egy ilyen extra kihívással is meg tudok birkózni!

Namaste